11. fejezet

Márk végigvezetett minket a folyosón és a végén lévő ajtón benyitott. Ahogy utána mentünk megláttam a szoba egy teljes falát beterítő fehér vásznat és egy hatalmas kosarat tele vízibombákkal. A szoba falai szürkék voltak és az egyiken egy hatalmas tükör volt, de ez nem volt olyan érdekes, mint a hatalmas vásznak és reflektorok tömkelege, ami a szobában volt.

Márk beállított néhány fényt, mi Mátéval pedig addig az ajtóban álltunk és vártunk. Mikor mindennel végzett Márk ránk mosolygott és a kosár felé intett.

-          Mikor szólok akkor kezdhetitek, de előtte vegyétek fel ezeket. – a kosár mellől felvett két hatalmas világosszürke kenguruzsebes pulcsit és két védőszemüveget. Mátéval kérdőn néztünk rá de azért csináltuk, amit mondott

-          Én nem veszem fel a szemüveget, mert nem látok a sajátom nélkül.

-          Nem baj ha festékes lesz?

-          Milyen festék?

-          Ételfesték.

-          Akkor nem. - gyorsan felvettük Mátéval a pulcsikat- És akkor pontosan mit csináljunk?

-          Amikor szólok kezdjétek el dobálni a vízibombákat. – Még beállított néhány lámpát, majd a fényképezőgépét feltette az állványra és intett, hogy kezdetjük.

Én egy kék lufival kezdtem, míg Máté egy zölddel. Márk várt még néhány pillanatot, majd mikor már mindketten legalább hármat eldobtunk fényképezni kezdett.

Úgy a kosár felénél jártunk mikor Máté megfordult és hozzám vágott egy neonrózsaszín festékbombát

-          Hé! Ez egyáltalán nem ér!

-          Ó dehogynem! – Mondta miközben hozzám vágott – ezúttal egy kék- bombát.

-          Oké. Ha harc hát legyen harc! – Mondtam és hozzá vágtam két lufit, melyek a mellkasán szappanbuborékként robbantak szét.

-          Szóval keménykedünk?- És megdobott újra.

Már mindenünk tiszta festék volt, és engem piszkosul zavart az a szürke pulcsi, főleg mert már folyt belőle a festék. Gyorsan levetten a pulcsit és Máté is követte a példámat, majd dobálózni kezdtünk. Tíz másodpercbe sem telt és már csavarni lehetett volna belőlünk a festéket, de még mindig rengeteg lufi volt, amit szétkenhettünk egymáson.

-          Oké gyerekek. Abba ne hagyjátok!- Mondta Márk miközben átfordította ránk a kamerát és elkezdett minket fényképezni. Még jópár lufit egymáshoz vágtunk mikor Márk újra megszólalt – Ti tiszta lököttek vagytok. De azért ha nem akarjátok nagyon kinyírni egymást, akkor abbahagyhatjátok.

Mátéval még mindketten eldobtunk egy-egy festékbombát, de utána abbahagytuk. Pár pillanatig csak néztük egymást majd mindketten röhögésben törtünk ki. Mondjuk ez nem volt annyira különleges mert szerintem Márk már az elejétől fogva majd’ megfulladt a röhögéstől. Máténak konkrétan mindene legalább négy színben pompázott, és a hajából, pólójából és a nadrágjából is folyt a festék. Arra gondolni sem igazán szerettem volna, hogy vajon én hogyan nézek ki. Sajnos nem is igazán lett időm a gondolkodásra mert megláttam magam egy a falon lógó tükörben amiben Máté is éppen nézte magát.

10. Fejezet

-          Miért nem mondtad még el neki?

-          Nem tudom, talán … talán félek attól, hogy neki nem tetszene.

-          Remélem egyszer elég bátor leszel hozzá mert anyud egy nagyon klassz dologról marad le.

-          Lehet…

-          De ha Anyukádnak nem mered megmutatni, akkor a lányoknak miért?

-          Mert az más ők nem ismernek úgy, sőt nem is akarom, hogy ismerjenek. Ez csak egy eszköz ahhoz, hogy megszerezzem őket.

-          Értem… - Fájt amit mondott. Annak ellenére, hogy engem biztosan nem akar megszerezni, fáj, hogy nem akarja, hogy megismerjem. Egy mondatot ki tudtam nyögni, de többre nem voltam képes. Mondjuk így legalább értelmet nyert, hogy miért nem akart válaszolni a kérdésekre.

Észrevehette, hogy mennyire elkeseredett fejet vágok, mert nem igazán tudtam leplezni.

-          Fanni én nem úgy gondoltam… – Kétségbeesetten simított végig a kezemen és próbálta elérni, hogy ránézzek, de én teljesen elvesztem a gondolataimban. – Te… Én téged szeretnélek megismerni, és azt is szeretném, ha te megismernél. Azok a lányok mások.

-          Mitől?

-          Mert ők… ők csak arra kellenek, hogy legyen valaki, akivel… eltöltöm az időmet. Te viszont nagyon szimpatikus vagy és szeretném, ha barátok lennénk. – mikor ránéztem láttam a szemében, hogy komolyan gondolja és, hogy tényleg nem rám értette amit mondott.

-          Hmmm. Akkor barátok, egymás megismerése és további félreértések lehetséges elkerülése?

-          Igen nagyjából ennyi. –kicsit reménnyel fűszerezett mosoly játszott ajkain. Aranyos volt.

-          Hát ez kivitelezhető. – Mikor ezt meghallotta a mosolya kiszélesedett és szorosan megölelt, mire én nevetni kezdtem, de ekkor valaki kopogott és válaszra nem várva be is nyitott.

-          Helló, remélem nem zavartam meg semmit. – Márk volt az, kezében egy Nikon fényképezőgéppel. Mátét viszont nem igazán zavarta, hogy valaki belépett, nem engedett el, csak egy kicsit lazított az ölelésén.

-          Mit zavartál volna? – kérdezte mosolyogva.

-          Nem tudom – mondta sokat sejtetően. – Szeretnék tőletek egy kis szívességet kérni.

Kibontakoztam Máté öleléséből és kíváncsian néztem a tesójára. – Milyen szívességet?

-          Tudod fotósnak tanulok és kellene néhány kép az egyik órámra és megköszönném, ha segítenétek.

-          Mit kéne csinálnunk?

-          Festékkel töltött vízibombákat kéne dobálnotok.

-          Nekem is? – erre csak egy igenlő hümmögést kaptam válaszul. Máté már kelt is fel, hogy segítsen a tesójának és kinyújtotta a kezét, hogy engem is felsegítsen. Elfogattam a kinyújtott kezét és én is felálltam.

9. Fejezet

Dal

-          Tudsz gitározni. – ezt már nem is sikerült kérdés formába önteni. Inkább csak úgy belenyugodtam, hogy neki ez is megy. Vajon mi nem?

-          Igen – nézett rám mosolyogva.

-          Akkor bizonyítsd be! Játssz nekem valamit!

-          Nem úgy volt, hogy én kérdezek?

-          Most is kérdeztél, én viszont kértem.

-          És ha nem gitározok neked?

-          Akkor nagyon gonosz vagy. – Mondtam egy kislányos csúnyanézés közben.

-          Jujj, ilyen csúnyát még nem mondtak rám.

-          Naaa, lécci játssz nekem!

-          De csak mert olyan jófej vagyok. – Ezzel felállt mellőlem és bement a gardróbjába, és mikor visszajött már egy fekete gitár volt a kezében. Rám vigyorgott majd leült az ágy szélére és játszani kezdett.

-          Na lássuk- mosolyogtam vissza rá miközben én is felültem. Elkezdett játszani egy ismerős számot és amíg nem kezdett el énekelni azon gondolkodtam, hogy mi lehet a dal…

-          Your hand fits in mine
Like it's made just for me
But bear this in mind
It was meant to be
And i'm joining up the dots
With the freckles on your cheeks
And it all makes sense to me
I know you've never loved
The crinkles by your eyes
When you smile,
You've never loved
Your stomach or your thighs
The dimples in your back
At the bottom of your spine
But i'll love them endlessly

CHORUS:
I won't let these little things
Slip out of my mouth
But if i do
It's you
Oh it's you
They add up to
I'm in love with you
And all these little things. – Már tudtam, hogy mi ez a szám. De ez szinte már egyáltalán nem érdekelt. Próbáltam nem látványosan olvadozni és az eszembe vésni, hogy ezt csak úgy énekli nem pedig nekem. De ez igencsak nehéz volt, tekintve, hogy végig a szemembe nézett.

You cant go to bed
Without a cup of tea
And maybe that's the reason
That you talk in your sleep
And all those conversation
Are the secrets that I keep
Though it makes no sense to me
I know you've never loved the sound of your voice tape
You never want to know how much weigh
You still have to squeeze into your jeans
But you're perfect to me.


CHORUS:
I won't let these little things
Slip out of my mouth
but if it's true
It's you
Oh it's you
They add up to
I'm in love with you
And all these little things.

You'll never love yourself
Half as much as I love you
You'll never treat yourself right darlin'
But i want you to
If i let you know
I'm here for you
Maybe you'll love yourself like i love you
Oh..


I've just let these little things
Slip out of my mouth
Because it's you
Oh it's you
It's you
They add up to
And i'm in love you
And all these little things
I won't let these little things
Slip out of my mouth
But if it's true
It's you
It's you
They add up to
I'm in love with you
And all your little things. –Befejezte. A szám közben végig mélyen a szemembe nézett és édesen mosolygott rám. Hú, életemben nem hallottam még ehhez hasonlót.

-          Na, hogy tetszett?

-          Khm… Nagyon klassz volt, sőt inkább elképesztő. Még énekelni is tudsz

-          Szeretek énekelni, bár én is inkább akkor szoktam mikor senki nem hall.

-          De azért lenne egy kérdésem. Honnan ismer egy ilyen fiú egy ennyire… lányoknak szóló számot?

-          Szépen cenzúráztad a nyálas jelzőt. –mosolyogtunk össze- Onnan, hogy nincs olyan lány aki ennek ellen tudna állni. És Angliából jöttem, ott még a csapból is ők folynak. És anya nagy kedvencei. Szerintem kétheti kajapénzt sms-ezett el nekik az X-faktor idején.

-          Anyukád tudja, hogy szoktad énekelni a számaikat?

-          Azt sem igazán tudja, hogy szoktam énekelni. – Mondta és ezzel felállt és visszarakta a gitárt a helyére. Csendesen visszajött az ágyhoz, majd leült rá úgy hogy közben a hátát az ágytámlának támasztotta.

8. fejezet

Új

Az íróasztala feletti polc tele volt képekkel így azokat kezdtem el nézegetni. Sok képen volt más fiúkkal, akik valószínűleg az angol barátai lehettek, mert sok képen voltak ugyanazok az arcok. Néhány olyan kép is volt, amin egy lánnyal csókolózott, de nem ezek fogtak meg igazán.

Volt egy kép amin  a tesójával voltak, nem lehettek többek 6-7 évesnél mikor a képek készültek, de nagyon édes volt. Egymás vállát átkarolva álltak a tengerparton és vigyorogtak a kamerába. Teljesen egyformák voltak, maximum Márk egy kicsit magasabb volt, de így is simán elmentek volna ikreknek. Ezt a képet levettem a polcról, hogy jobban megnézhessem mikor hallottam, hogy mellém lép.

-          Ez egy nagyon gáz kép.

-          Szerintem nem az, tök aranyosak vagytok rajta, olyan igazi, nem pedig valami beállított szörnyűség. – Kivette a képet a kezemből és ő is megnézte. Lassan elmosolyodott.

-          Tuti, hogy csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam. – még mindig mosolygott ezzel elárulva, hogy igenis sokat jelent neki az a kép.

-          Olyannak ismersz?

-          Egyáltalán nem, bár még nem is nagyon ismerlek. És még tegnap megbeszéltük, hogy mindent megtudok rólad.

-          Akkor ne kímélj! – összevigyorogtunk utána ő visszatette a képet és elterült az ágyán és megpaskolta maga mellett a helyet.

-          Gyere, érezd otthon magad!

-          Oké – eközben leültem mellé az ágy szélére és ő kérdőn nézet rám. Miután viszonoztam a nézést ő hitetlenkedve szólalt meg

-          Ezt te sem gondoltad komolyan.

-          Mit? – nem értettem, hogy mire gondol.

-          Ugye nem fogsz itt úgy ülni végig mint, aki karót nyelt? – a kérdés közben felkönyökölt és fürkészve nézett rám.

-          Nem ülök úgy!

-          Dehogynem! Ahelyett, hogy itt szenvedsz, gyere és feküdj mellém! – Ááá, megint olyan közvetlen, ezzel én nem tudok mit kezdeni. Én tipikusan olyan ember vagyok, akit már az is zavar, ha valaki túl közel jön hozzá beszélgetés közben, erre itt ez a fiú, akit tegnap ismertem meg és most arra kér, hogy feküdjek mellé. Nem tudom, hogy végül mi vitt rá de melléfeküdtem. Ennek köszönhetően egymástól max. 20 centire hasaltunk, és én természetesen teljesen zavarban voltam. Ő meg nézett rám azzal az elégedett vigyorával és gonoszan megszólalt – Pedig most még póló is van rajtam.

-          Ajj, ne csináld már! – Arcomat a kezembe temettem és úgy kezdtem el beszélni – Csak ez olyan fura.

-          Már miért lenne fura? – tök értetlen volt a hangja ezért felnéztem rá.

-          Neked semmi különös nincs abban, hogy annak ellenére, hogy csak tegnap találkoztunk ma az ágyadban beszélgetünk?

-          Nincs, miért lenne?

-          Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Alapból ahhoz sem, hogy helyes fiúk egyáltalán beszélgessenek velem, nemhogy ahhoz, hogy mindezt az ágyukon tegyék.

-          Tényleg nem szoktál fiúkkal beszélgetni? – hitetlenkedett, ő sem érti ahogy anya sem. Nem vagyok az a típus akivel a fiúk a házin kívül másról is beszélgetnek.

-          De igen, de abszolút nem úgy, ahogy veled.

-          Ezt nem értem, én tök jól eltudok veled beszélgetni. Teljesen normálisan viselkedsz.

-          Ne mond, hogy te nem beszélsz szívesebben a potenciális barátnő jelöltjeiddel, mint az olyan lányokkal, akikkel tudod, hogy soha nem kezdenél ki. – Szomorkásan elmosolyodott, de láttam, hogy azért még mindig nem ért velem egyet.

-          Ebben valamennyire igazad van, de nem csak a csinos lányok léteznek, és nem csak velük lehet dumálni.

-          Igen de hozzám hasonlóakkal mindenki csak akkor beszél, amikor szüksége van valamire.

-          Szerinted én is csak azért beszélek veled mert akarok valamit? – teljesen sértődött volt a hangja és a szemeiben megbántottság csillogott.

-          Szerintem nem, de eddig minden fiúkkal való barátságom vége az lett, hogy megbántottak. Mármint nem is megbántottak inkább… nem értették azt , ahogy én gondolkozom, vagy nem is tudom – kétségbe esetten beletúrtam a hajamba, mert nem akartam megbántani, és próbáltam elhinni, hogy ez az egész más is lehet, mint eddig.

-          Én nem szeretnélek megbántani, és ha esetleg mégis, megteszem előre is bocsánat.

-          Sejtéseim szerint meg fogok bocsájtani. – mondtam miközben újra ránéztem.

-          Na de akkor mesélj!

-          Ha teszel fel kérdéseket szívesen válaszolok.

-          Ha most felelnél, az már kapásból nem lehetne jobb hármasnál.

-          Úgy gondolkodsz, mint a töri tanárom – néztem rá csúnyán mire ő csak mosolyogva védekező állásba tette a kezeit. – De – tettem fel az ujjam – ez nem egy felelés.

-          Oké, akkor egy kérdés: Miket szeretsz csinálni szabadidődben a lovagláson kívül?

-          Nézzük csak… Szeretek olvasni; zenét hallgatni; táncolni és énekelni, ha senki nem hall és néha rajzolni.

-          Miért csak akkor énekelsz, ha senki nem hall?

-          Mert borzasztó hangom van.

-          Annyira nem lehet rossz – látszik, hogy ő még nem hallott. Ha rajtam múlik nem is fog.

-          Ó hidd el, hogy az. Következő kérdés.

-          Milyen kis türelmetlen valaki.

-          Nem is vagyok türelmetlen!  – mondtam teljesen felháborodva – Csak úgy gondolom, hogy erre nem érdemes szót vesztegetni.

-          Oké mindegy. Mikor van a szülinapod?

-          Február 18. Neked?

-          Most csak én kérdezek.

-          Kérlek ez nem az Alkonyat. Nem nyomhatsz el.

-          Tudom, hogy nem de nem válaszolok a kérdéseidre, csak akkor, ha már nagyjából elnyomtad a kíváncsiságomat.

-          Az lehetséges?

-          Még nem sok embernek volt türelme hozzá.

-          Majd nekem lesz.

-          Akkor kérdezhetek tovább?

-          Most is azt teszed.

-          Nem így gondoltam. Mikor csókolóztál először?

-          Még soha nem csókolóztam – csak döbbenten nézett rám de láthatta, hogy nem igazán szeretnék erről beszélni ezért gyorsan fel is tette a következő kérdést.

-          Mi a kedvenc színed?

-          Kék.

-          Játszol valamilyen hangszeren?

-          Túlzás lenne játéknak nevezni, inkább próbálok hangot kipréselni egy gitárból.

-          És, hogy haladsz?

-          Leginkább sehogy, de nem adom fel!

-          Ne is. – Hagyott egy kis szünetet majd egy nagyon kedves mosoly kíséretében hozzátette – majd én megtanítalak.

7. Fejezet

Póló

-          Én szóhoz se jutottam, de távolodva még halottam Anna és Márk nevetését. A házuk amúgy lenyűgöző volt, legalábbis amit láttam belőle „futás” közben az az volt. Mikor a konyhából kijöttünk egy tágas nappali mellett mentünk el melynek falai fehéren pompáztak, ezzel is felerősítve az óriási panoráma ablakon beömlő fényt. Sajnos ennél jobban nem tudtam megnézni a helyiséget, mert Máté már vitt is tovább. De a lépcső aljánál egy pillanatra megálltunk.

-          Matyi? – kérdeztem egy mosoly kíséretében.

-          Ez olyan családi becenév, nem szeretem, ha a barátaim előtt így hívnak – gyorsan tovább indult. Látszott, hogy zavarban van, de én csak tovább mosolyogtam miközben mellette mentem fel a lépcsőn. – Kérlek ne nevess ki!

-          Nem nevetlek ki, szerintem ez nem olyan rossz, mint amilyennek beállítod. Sőt szerintem illik rád. Olyan csibészes.

-          Szóval szerinted nem gáz? – kérdezte teljesen döbbenten.

-          Egyáltalán nem. – Mikor felértünk már ő is nyugodtabbnak tűnt. A folyosón, ahova kilyukadtunk, elfordultunk jobbra és az utolsó ajtónál megálltunk, és mielőtt bementünk volna mentegetőzni kezdett.

-          Ez most furán fog hangzani, de tisztázzuk. Semmi közöm a rendhez, ami a szobámban van. Az egészet Anyu csinálta.

Én felnevettem és mikor kinyitotta az ajtót már értettem is, amit mondott. Az egész szobában patyolat tisztaság uralkodott. A hatalmas tágas térben lányokat megszégyenítő rend, és fiúk álmát teljesítő tárgyak voltak. Óriási LCD. TV. és mellette egy polc tele DVD-kkel és játékokkal melyek a Play Station-höz az X-box-hoz és a Wii-hez tartoztak. Mindez az ággyal szemben helyezkedett el, mellette volt még két ajtó amikét kisebb helyiségbe vezetett. Az egyik egy gardrób, a másik pedig egy fürdőszoba volt.

Máté előre engedett és szorosan mögöttem ő is bejött

-          Nézz szét nyugodtan, én is mindjárt jövök, csak lecserélem a pólómat.

-          Oké. – hátra néztem amíg beszélt hozzám és iszonyatosan elpirultam.

 Ő már csinálta is amit mondott és miközben haladt a fürdő felé levette a felsőjét.

 Édes!

 Jó!

 Istenem!

 Ahogy húzta át a fején a pólót izmai megfeszültek a hátán. Élőben még durvább mint a képeken. Elképesztően nézett ki, széles váll, izmos hát. Minden lány álma. Miközben én bámészkodtam ő bedobta a pólóját egy kosárba ami a mosdó mellett helyezkedett el. Ahogy megfordult elkezdett vigyorogni én meg ha ez lehetséges még jobban elpirultam. Az egész felsőteste ki volt dolgozva. Minden kocka a helyén volt.

Én gyorsan lesütöttem a szemem de azt láttam, hogy még szélesebb mosoly terül szét az arcán.

-          Tetszik amit látsz? – kérdezte, de mintha már közelebbről jött volna a hang, persze pontosan nem tudhattam, mivel meg mindig a zoknimat tanulmányoztam.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy megfogja az állam, ezzel kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.

-          Na?

-          Hát nem rossz. – mondtam, de közben egy belső hangocska arról áradozott, hogy egy görög istennek sincs ilyen jó teste, mint neki.

-          Szóval nem rossz? Szerintem ennél azért kicsit több. – továbbra is eszeveszettül vigyorgott rám.

-          Ez nagyon nagyképű hozzáállás, vajon miből következtettél erre? – próbáltam én leplezni a csodálatot, de ez nem túl egyszerű miközben az ember 10 centire áll egy kidolgozott felsőtesttől és a tulajdonosával próbál beszélni.

-          Nem is tudom… - nézett a távolba elmerengve - Talán abból, hogy az arcod színét jelen pillanatban bármelyik cékla megirigyelhetné.

-          Nem is igaz. – erre felnevetett és behúzott maga után a gardróbba. Elment a polcok között és megállított egy egészalakos tükör előtt. Ő pedig beállt mögém. Még mindig félmeztelenül, úgyhogy egészen szép kis piros árnyalatot vettem fel.

-          Tényleg nem. – Felnevetett mögöttem, majd a polchoz lépett és elkezdett turkálni a ruhák között.

Gyorsan megtalálta, amit keresett és ugyanilyen sebességgel magára is kapta a fekete rövid ujjút. Én közben ellépve mellette kimentem a gardróbból és jobban szétnéztem a szobájában. 

6. Fejezet

Testvérek

-          Mikor megláttam Anyát „enyhén” morcosnak tűnt.

-          Szia kérlek ne haragudj. – kicsit csúnyán nézett rám de miután még ezerszer bocsánatot kértem megenyhült, ezért fel mertem tenni azt a bizonyos kérdést- Őőő Anya!

-          Igen? – nézett rám kérdőn miközben átnézte a ló patáit, hogy nem szorult- e kavics a patkó alá.

-          Találkoztam az új szomszédunkkal és áthívott. Elmehetek?

-          Felőlem igen, - ekkor megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt – de kérdezd meg Apádat is.

én erre csak mosolyogtam miközben egy gyors köszönést elmormolva már szaladtam is be apához aki éppen otthon volt (ez tényleg csak ritkán fordult elő ). Már tudtam hogy mehetek. Apa sosem volt az a nehéz eset, ha anya elengedett minket valahová akkor már biztos dolgunk volt. Sőt általában nem is törődött velünk különösebben. Mármint Zsófit és engem is nagyon szeret nem arról van szó, hogy nem, csak az igazi kedvencek az ő „kisfiai” voltak. Mikor beértem a konyhába levettem a kesztyűm és kezet mostam majd Apára néztem és neki is feltettem a kérdést.

-          Persze, hogy elmehetsz.

-          Köszi Apu. – mondtam és egy puszit nyomtam az arcára, hogy kifejezzem a hálámat. Gyorsan beszaladtam a szobámba és a lovagló cuccomat lehajigálva magamról normális szerelés keresésébe kezdtem. Sietősen felvetten egy világos koptatott csőfarmert és egy sötétkék háromnegyedes ujjú felsőt és a sí zoknimat lecseréltem egy sima fekete darabra. Már indultam is csak az előszobába érve még magamra kaptam a fekete szövetkabátomat egy kék sállal és a bakancsomat is felrángattam.

Próbáltam sietni de ez egy cseppet sem volt egyszerű tekintve, hogy mindenütt hó volt vagy latyak. Párszor meg is csúsztam. Fura, hogy amíg Mátéval voltam sikerült elkerülni a seggre esést. Már nem volta messze a kaputól és épp azon gondolkoztam, hogy csengessek-e amikor megláttam, hogy Máté egy vizes rövid ujjúban fagyoskodva jön felém a sapimmal a fején.

-          Milyen kis csinos itt valaki. – Mondtam neki mosolyogva miközben ő a kaput nyitotta

-          Ó vajon ki lehet az. – Nevetett rám majd a sapkát levéve beengedett.

-          Nem fázol?

-          Nem mert gyors vagyok mint a villám és már csak víz van a pólómban nem pedig olvadozó hó.

-          Ki volt az a galád, aki havat tett a pólódba?

-          Részben te, részben pedig a bátyám.

-          Én? – ezt nem értettem hisz én „csak” az arcába nyomtam.

-          Bepotyogott a kabátomba és ezzel együtt a pólómba is. – Mondta miközben mérgesen nézett.

-          Haragszol?- rá se mertem nézni, csak a lépcsőt tanulmányoztam, ami előtt megálltunk.

-          Dehogyis, olyan dilis vagy. Esetleg tesómra, de rád semmiféleképpen sem. – Ezt olyan aranyosan mondta, hogy felnéztem rá és mikor megláttam, hogy mosolyog akkor én is felvidultam, de közben észre is vettem valamit:

-          Te mindjárt megfagysz inkább mennyünk be.

-          Oké. – már nyitotta is az ajtót miközben én lelkiekben próbáltam felkészülni arra ami majd fogad. Közben az ő példáját követve elkezdtem levenni a cipőm, de már azon agyaltam, hogy vajon szimpatikus leszek–e a családjának és erről eszembe jutott valami.

-          A bátyád miért tett havat a pólódba?

-          Ez kicsit hosszú… Amúgy jól vagy? Egy kicsit sápadtnak tűnsz.

-          Persze…

-          De…?

-          De nagyon izgulok.

-          Miért? – én ekkor már a kabátot küzdöttem le magamról, ő pedig az ajtófélfának dőlve kérdőn nézett rám.

-          Mert mi van ha nem vagyok szimpatikus a családodnak? – teljesen kétségbeesve néztem rá és megálltam a mozdulatban egy pillanatra de utána gyorsan folytattam.

-          Biztos az leszel…. Legalábbis szerintem. – a második mondat ellenére bíztatóan mosolygott rám ezzel nem igazán hagyva, hogy tovább lubickoljak a kétségeimben.

-          Ez nem volt megnyugtató.

-          Ajj, csak gyere –ezzel kézen fogott és behúzott maga után a konyhába. Ott éppen végezhettek az evéssel mert egy kedves arcú nő – aki valószínűleg az anyukája – éppen a mosogatógépbe pakolt be. Nagyon hasonlít Mátéra de neki hosszú hullámos szőke haja Máté sötét egyenes hajával szemben. Eközben egy magas fiú, aki , olyan volt mint Máté csak érettebbnek tűnő kiadásban, adogatta neki az edényeket. Mikor beléptünk mindketten felénk mosolyogtak. Máté elengedte a kezem és megállt mellettem.

-          Khm… Csókolom, és szia!- éreztem, ahogy a mondat közben pír kúszik az arcomra, de megpróbáltam ennek ellenére kipréselni magamból egy rendes mosolyt.

-          Először a nő szólalt meg – Ugyan semmi „csókolom” , nyugodtan tegezhetsz. Anna vagyok. – kezet fogtunk és én is bemutatkoztam. – Fanni vagyok, örülök, hogy megismerhettelek- mosolyogtam rá kicsit bátrabban mert nagyon kedves volt.

-          Én is nagyon örülök. - ezután Máté is közelebb lépett majd rámutatott a srácra és gonoszkás mosollyal beszélni kezdett:

-          Mivel nem hiszen, hogy egyedül menne neki, ezért bemutatom a bátyámat. Fanni ő itt Márk.

-          Na elmész te a… - Kezdte Márk de Anna gyorsan félbe szakította

-          Fiúk szerintem ezt nem most kéne – Nézett rájuk jelentőségteljesen. Én csak felnevettem, mert szerintem ez csak természetes tesó-viselkedés volt.

-          Örülök, hogy megismerhettelek. – gyorsan kezet ráztunk de most ő nézett fura vigyorral Mátéra.

-          Én is örülök Matyi rengeteget mesélt rólad. – mondta erősen megnyomva a Matyi részt a mondatban.

-          Matyi? – Most mi van?

-          Jaj! Sajnálom elfelejtettem, hogy a barátaid előtt ne hívjunk így. – Márk megbánást tettetve Nézett öccsére. Anna közben csak a fejét fogta és magában mormogott valamit, én meg álltam ott és mosolyogtam

Ó ezt még biztosan visszakapod, de még mielőtt nagyon belelendülnél az égetésbe mi felmegyünk – megint gyorsan kézen fogott és el is kezdett húzni ki a konyhából. 

5. Fejezet

Ismerkedés

-          Helló!- mosolygott rám elbűvölően

-          Helló, bocsi, hogy késtem, de kicsit megfeledkeztem az időről.

-          Nem gond. Cuki a sapid – mondta miközben kihúzott egy a sapka alá szoruló tincset, én eléggé zavarban voltam így időbe telt mire meg tudtam szólalni.

-          Köszi. van kedved sétálni?

-          Hát… Ő is jön?- intett ezzel Ámor felé.

-          Félsz tőle?- kérdeztem kaján vigyorral.

-          Ne röhögtess. Csak kicsit, hogy is mondjam…

-           Nem szégyen néha félni

-          Nem félek, inkább kicsi bizonytalan vagyok.

-          Na akkor tegyünk stabillá ő is jön és összehaverkodtok, jó?

-          Nem is tudom….

-          Naaa – néztem rá boci szemekkel miközben meglöktem a vállammal az övét.

-          Na jó legyen, de csak mert ezeknek a szemeknek nem lehet ellenállni.

-          Akkor bemutatlak titeket egymásnak. - nagyon furán nézett rám mire én felnevettem - csak vicc volt, bár már a fejedért megérte.

-          Már azt hittem te is egy ló megszállott vagy.

-          Mert ki még az?

-          A húgom, tudod néha teljesen megszállottan viselkedi. Kicsit féltem is emiatt.

-          Hány éves?

-          Most lesz hét.

-          Akkor szerintem nem igazán kell féltened. A lányok kétharmada keresztül megy ezen.

-          Biztos.

-          Néz csak rám, 5 évesen kértem apától egy pónit, most apa tízszer annyira élvezi mint én akkor. Most már nem is igazán rajongok értük, pusztán a szívemhez nőttek.

-          Ahhoz képest most is lóval jöttél.

-          Mert klassz testmozgás.

-          Hát persze- nézett rám- csak ülni kell.

-          Szerinted, persze nem érhet fel mondjuk az úszással de akkor is inkább sport mint az íjászat.

-          Ebben van valami de inkább majd ha jobb idő lesz akkor elmegyek veled egyszer lovagolni és akkor bebizonyíthatod.

-          Megegyeztünk, amúgy miért akartál találkozni? –tetem fel a kérdést, ami azóta zakatolt a fejemben mióta felkeltem.

-          Csak gondoltam beszélgethetnénk. Szeretnélek megismerni.

Jócskán elpirultam, de remélem nem látszott nagyon, hisz a hidegben mindenki kipirul… remélem de ez így még mindig nem tiszta – Miért akarsz  megismerni?

-          Miért ne akarnálak? Figyelj nem tudom, hogy miért nem hiszed el, de én tényleg szimpatikusnak talállak és jó veled beszélgetni ezért szeretnék veled jóban lenni.

-          Tényleg?

-          Tényleg. -  Mosolygott rám – De miért nem hiszed el?

-          Eddig nem igazán volt túl sok kellemes élményem helyes fiúkkal.

-          Szóval szerinted helyes vagyok?

-          Szerintem ebben a mondatban nem ez volt a lényeg.

-          De helyesnek tartasz.

-           Úgy mondod mintha senki se mondta volna eddig.

-          De mondták már csak nem gondoltam, hogy te is annak tartasz.

-          Leszbikusnak nézek ki? – kérdeztem megdöbbenve. Méghogy nem tartom helyesnek…

-          Nem, csak nem is tudom…. olyan távolságtartó voltál pedig én  kedves voltam, és ezért azt gondoltam, hogy biztos a kinézetemmel van baj.

-          Néha nagyon hülye vagy, én csak szimplán arra számítottam, hogy olyan vagy mint az átlag. Hogy te is csak azért jössz a közelembe, hogy piszkálj.

-          Azt hittem már leesett, hogy nem vagyok átlagos.

-          Ez nagyon egoista hozzáállás.

-          Pedig nem az. Régen sokan bántottak?- Kérdezte szomorkás hangon kis szünetet hagyva az előző mondat után.

-          Csak lelkileg, de már túlléptem rajta, tudod mindenkinek még az idegeneknek is az első sértés, ami eszükbe jut az a súlyommal kapcsolatos.

-          Szerintem szánalmas, ha valaki úgy kezd el sértegetni, hogy még annyira sem ismer, hogy a sértés a személyiségeddel legyen kapcsolatos –mosolygott rám megértően és megölelt- nem hagyom, hogy innentől kezdve bárki bántson a súlyod miatt

-          Én sem, hogy téged bántsanak azért mert hiperaktív hülye vagy. – már én is mosolyogtam, ennyi pont elég volt az érzelgésből. Kibontakoztunk az ölelésből, ő rám nézett és felnevetett – Mi az?- kérdeztem.

-          Semmi csak ez fura reakció volt. Valahogy nem volt elég lányos.

-          Szóval nem vagyok elég lányos?- néztem rá tettetett sértődöttséggel

-          Ó dehogynem. Ilyen sapit csak egy lány venne fel. – piszkálta meg az említett darab szélét, ami egy szivárványszínű buggyos trógersapka volt, amire az egyik volt osztálytársam azt mondta, hogy vagy francia felkelőnek látszik benne az ember vagy drogosnak, de ő egy fekete darabról beszélt. Szerintem ebben csak hippi drogosnak lehet látszani, de akkor is nagyon tetszik és van hozzá való kesztyűm is de csak itthon hordom őket.

-          Valami baj van a sapimmal?

-          Ó isten ments , hogy rosszat mondjak a sapidra de ugye azért nyilvános helyen nem hordod mert a végén még háromévesnek néznek.

-          Ezt még nagyon megbánod- figyelmeztettem összehúzott szemekkel

-          Nem hinném, hogy egy ilyen aranyos tündérke ártani tudna nekem. – Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mérgesen néztem rá de ő csak nevetett és ellopva sapkámat futni kezdett.

-          Jobb is, hogy futsz, a helyedben én is menekülnék. -  Nem futottam utána, mert egyszer úgy is visszajön, nem szereti a magányt. Helyette inkább félig duzzogva félig mosolyogva elővettem a telefonom – Basszus- ma már másodszorra feledkeztem meg az időről pedig még dél sincs, mondjuk 10 perc alatt simán hazaérek

-          Mi a baj? – Ekkor ért vissza Máté és látva a csalódott fejemet aggódni kezdhetett mert elég érdekes arcot vágott.

-          Semmi csak haza kell mennem.

-          Az épp elég baj.

-          Nem kell ennyire drámaian felfogni, csak jönnek lovagolni Ámoron.

-          Hazakísérhetlek?

-          Ha továbbra is boci szemekkel nézel akkor egészen biztos.

-          Nem tudsz nekem ellenállni?- emelgette meg a szemöldökét.

-          Dehogynem csak féltelek, hogy szemtengelyferdülést kapsz.

-          Persze, - megváltoztatta a hangját és énekelni kezdett –Ellenállhatatlan vagyóóóóók!

-          Álmodozz csak. - löktem oldalba, de vele együtt én is mosolyogtam. - de sietnünk kéne.

-          Ne terelj

-          Nem terelek de anya megöl ha miattam kell a kiscsajnak várni.

-          Jól néz ki? Mármint a kiscsaj.

-          Gondoltam, hogy nem anyumra gondolsz. És nem tudnám megmondani.

-          Naaa, kérlek?

-          Nem tudom. Mi számít jónak egy hétévesnél?- Néztem rá kérdőn

-          Bazd, az nem feltétlenül lesz jó. - Mondta kínosan majd mindketten felnevettünk.

-          Miért? Agyilag nagyjából egy szinten lennétek.

-          Ilyenkor annyira szeretlek, hogy sajnálom, hogy nincs normális hó a környéken- erre kérdőn néztem – Megfürdetnélek, bár most ahogy nézem az egy egész pofás kupac. – merengve bámulta az említett kupacot és közben egyre gonoszabb mosoly terült szét az arcán.

-          Meg ne próbáld!- Fenyegettem meg, de már szaladtam is amilyen gyorsan csak tudtam, de ő csak egyre közelebb és közelebb került – Ne már, latyakkal nem ér – de ez után már csak egy sikításra volt időm, mert annak a bizonyos hókupacnak legalább a fele az arcomban landolt én meg Mátéval együtt a földön.

-          Még mindig olyan nagy a szád?

-          Naná. – És ezzel a markomban lévő havat az arcába kentem. Egy ideig csak feküdtünk a földön, de gyorsan nevetni kezdtünk és abba se hagytuk, amíg Ámor oda nem jött és meg nem piszkált az orrával.

-          Látod ő legalább törődik velem.

-          Én is törődöm veled – nézet rám komolyan, majd kiszedett a hajamból egy adag havat. Én csak mozdulatlanul ültem mellette és vártam mikor végez, mikor ez bekövetkezett megköszörültem a torkom, hogy megbizonyosodjak a hangom létezéséről és csendesen megszólaltam.

-          Fel kéne állni…

-          Fel bizony- mosolygott rám majd felpattant és nekem is segített felállni. – Visszamosolyogtam rá és közben észrevettem, hogy az ő haja még tiszta hó.

-          Várj! – kérdőn nézett rám, de én minden bátorságomat összeszedve inkább csak közelebb mentem hozzá és elkezdtem kiszedegetni a hajából a havat. – Csak viszonzom a szívességet - mondtam mosolyogva.

-          Köszönöm. – komolyan nézett rám de mind a ketten elkezdtünk nevetni.

-          Most már tényleg sietnem kéne. Anya leszedi a fejem.

-          Egészen pontosan mikor kéne hazaérned?

-          Két perc múlva.

-          Az gáz. De van egy ötletem –kérdőn néztem rá ezért folytatta – Menj haza lóháton és utána kérezkedj el. Gyere el hozzánk.

-          Hááát, nem tudom

-          Lécciiiiiiii!

-          Oké, de nem tudom, hogy el fognak-e engedni.

-          Majd kiderül de inkább siess mert ha késve érsz oda biztos nem engednek el.

Jó, szia Máté. – Megint vágtába kezdtem és így csak 4 percet késtem.